A csatornázás a modern városépítés egyik legfontosabb feladata, azonban maga a csatornarendszer nem újkeletű dolog, még véletlenül sem a 20. század találmánya. Már az ókorban foglalkoztak a csapadék – és szennyvíz elvezetésével, sőt, Mezopotámiaban már i.e. 3000 körül jöttek létre olyan városok, ahol a vízelvezetés megoldott volt.
A pénznek nincs szaga!
Az ember igen hamar rájött, hogy az élet melléktermékei (pl.: esővíz és szennyvíz) nem kívánatosak a közösségi térben és a legjobb, ha minél messzebb kerül onnan. Éppen ezért már az ókorban megkezdték a csatornázást és a csatornahálózat kiépítését. Az ókori Babilonban kerámiából, míg a görögöknél agyagból készültek a vízvezetékek.
A csatornázás nagymesterei azonban ebben az időszakban a rómaiak voltak. Már i.e. 540-ben megépítették a Cloaca Maxima-t, amivel megoldották a hét domb mocsarainak lecsapolását. Emellett pedig 9 ivóvízhálózat is segítette a vízben szegény Róma ellátását. Monumentális csatorna-viaduktok nőttek ki a földből, amelyek elvezették a csapadékot, továbbá kiterjedt, föld alatti csatornarendszerek segítségével voltak képesek kivezetni a szennyvizet.
Az ivóvíz- és a szennyvízelvezetés hálózatai nagyon fontos szerepet töltöttek be a város életében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a mindenki által jól ismert „A pénznek nincs szaga!” mondás, amely Vespasianus császárhoz köthető, aki i.u. 69-ben még a nyilvános illemhelyeket is megadóztatta.
Hogy is volt ez a sötét középkorban?
A csatornázás a középkorban sajnos veszített lendületéből és jelentőségéből. A csatornák ugyanis jellemzően ott jelentek meg, ahol nagyobb tömegek éltek együtt, emiatt muszáj volt megoldani a vízellátást, valamint a szennyvíz elvezetését. A középkorban csökkent a városiasodás, így a csatornázás is inkább visszafejlődött. Rendszerint csak a várárokba vezették a szennyvizet, ami azon túl, hogy rettentően büdös volt, remek táptalajt jelentett az élősködőknek és kórokozóknak, ami hatalmas járványokat eredményezett.
Jól szemlélteti a helyzetet, hogy az 1300-as években Párizsban – előzetes figyelmeztetést (értsd: kiabálás) követően – nemes egyszerűséggel az utcára öntötték a szennyvizet, ahol az nyitott szegélyárokban folyt tovább. El tudjuk képzelni, hogy mi lehetett ott. Sajnos a középkorban a meglévő csatornahálózatokat elhanyagolták, újak pedig egyáltalán nem épültek. Szerencsére azonban a szerzetesrendek fürdőházaik segítségével megőrizték a csatorna technológiát az utókor számára, így a felvilágosodás körül ismét előtérbe kerültek az ókor fedett, föld alatti csatornahálózatai.
A modern csatornázás
Miután végre felismerték a járványok és a szennyvíz közti összefüggést, ezzel együtt a csatornázás közegészségügyi jelentőségét is, gombamód szaporodtak azok a szabályok és törvények, amelyek megtiltották a szennyvíz utcára öntését. Ennek következtében pedig ismét szükségessé vált annak elvezetésének megoldása, így a csatornázás új lendületet kapott. Bevezették a szemét és a szennyvíz elszállítását, a csapadékvizet pedig az utak melletti árkokba vezették el. Ezek kezdetben nyitottak voltak, majd befedték őket és fokozatosan kerültek egyre mélyebbre, kialakítva ezzel a modern csatornázást.
A csatornahálózatok fejlesztése lassan haladt, ami köszönhető annak, hogy a csatornázás még napjainkban is igen költséges. A fa – és agyagcsövek helyét az öntöttvas csövek vették át, a csatornák falát pedig mészhabarcsba rakott kövekkel rakták ki, hogy megakadályozzák a szennyvíz talajvízbe kerülését. A csatornázás eredményeként nem csupán egy egészségesebb, de higiénikusabb korszak kezdődött az emberiség történetében. A csatornahálózat elvén működő vízvezetékeknek köszönhetően ugyanis az otthonokba bekerült az ivóvíz, ami nagyban elősegítette a mindennapi tisztálkodás elterjedését is.
